Szeretni önmagunk

Amikor újrakezded az életed (és mindegy, hogy elsőre vagy sokadszorra), akkor egy leckét biztosan újra át kell venned: szeretned kell önmagadat.

Régen rettenetesen utáltam egyedül lenni. Ha lehetett, tuti programot szerveztem, vagy begyűjtöttem pár gyereket magam mellé, hogy a szüleik elmehessenek valahová kettesben – mindegy volt, csak ne legyek egyedül. Akkor még nem tudtam, hogy igazából önmagammal nem akarok együtt maradni.

Aztán rám szakadt a világ, elvesztettem szinte mindent, amivel addig magamat meghatározhattam. A bántalmazás után egyedül költöztem albérletbe; sokszor féltem, rémálmaim voltam, sírtam, és nagyon egyedül éreztem magam.

A barátaim hívtak telefonon, néha megleptek egy-egy látogatásukkal, de este, amikor aludni mentem, én voltam egyedül. Én és a félelmeim. A sebeim, amik az ágyban fekve jobban fájtak, lüktettek, és ettől még jobban szorongtam, és még kilátástalanabbnak éreztem mindent.

Aztán idővel meghallottam a belső hangom. Valószínűleg folyamatosan próbált kommunikálni velem, de én éppen féltem és szorongtam, vagy olyan hangosan zokogtam, hogy a sírásom zaja minden egyéb zajt is elnyomott, nem csak ezt. De amikor már kezdtek elfogyni a könnyek, és már fáradt voltam a félelemhez is, akkor meghallottam saját magam.

Egyszer csak ott voltam én és önmagam. Ketten együtt egyedül. Nem a tudatom hasadt meg, hanem éppen akkor készültek békét kötni egymással a bennem széthasadt és elemeire hullt önmagam darabjai. Az elveszett részem együttérzéssel nézett rám, és én őrá esdeklően. Nem beszéltünk, csak néztük egymást, ahogy régi ismerősök barátkoznak egymás látványával hosszú idő után.

Nem volt katarzis, nem szálltak le az égből angyalok, és mennyei zene sem csendült fel, csak egyszerűen megfogtuk egymás kezét: én és önmagam.

Sokáig csak szótlanul fogtuk egymás kezét. Aztán megöleltük egymást: én és önmagam.

Azóta sok időt töltöttünk együtt mások által szánalmasnak ítélt magányban – de valahogy megszerettük egymást.

Ma már szeretek egyedül lenni önmagammal. Becsülöm a magammal töltött időt. Nem fáj és nem riaszt meg, ha ünnepekkor egyedül vagyok, és az sem, amikor a nap végén hazatérek albérletem nyugalmába.

Ez vagyok én önmagammal ‒ Én vagyok.

Manapság már nem félek, szeretek megölelni akár idegeneket is, pedig tudom, hogy az ölelés veszélyes. Ha kitárod a karod, akkor visszaölelhetnek, de szíven is szúrhatnak. Ha viszont önmagaddal békét leltél, akkor az az ölelés biztonságos lesz.

Néha a veszteség is nyereség; elvesztettem, amivel a múltban azonosítani tudtam magam – és a jelenben megtaláltam azt, aki valójában vagyok. Már nem kell félnem egyedül, nem magánynak élem meg az egyedüllétet, nem elhagyatottságnak a csöndet, hanem alkalomnak, hogy együtt lehessek azzal, aki mindvégig életben tartott, és aki türelemmel várt, hogy végre észrevegyem, hogy a tudatos énemen túl van még valaki, aki igazán én vagyok. Ő hozott el eddig, és ő is visz tovább. És ha már senki nem lenne, aki mellettem áll, ő biztosan ott lesz akkor is.

 

Szeretni önmagunk
Tagged on: